13

A Halászkunyhónak nevezett külváros
Frückner kocsmája
Augusztus havának 5. napja, délután

MIKOR ISMÉT viharfelhők gyülekeztek a város fölé, sűrűvé vált a levegő, és igencsak lógott az eső lába, Melchior sietve elhagyta Tallinnt a Tengeri kapun át, és a kikötőtől keletre fekvő, düledező fabodegákból álló külváros felé vette az irányt, ami az észt és svéd halászok mellett számtalan kocsmának adott otthont. Biztos volt benne, hogy ezek egyikében megtalálja az ispotály nagyra becsült lakóját, Rinus Götzert, az egykori hajóst, most félkezű nyomorékot.

Hajdan, sok évtizeddel ezelőtt Götzer úr tallinni hajókon volt kapitány, később pedig egy hanza békefenntartó hajón, mely a Vitális Testvéreket üldözte, megtisztítva a tengert a haramiáktól. Csatában elvesztette egyik kezét, elvesztette vagyonát, és már jó ideje a Szentlélek-templom ispotályában tengette napjait. Haja szinte mind kihullott, alig bírt menni, élete gyertyája azonban még nem hunyt ki, és Melchior olykor-olykor vitt neki ajándékba köhögés vagy ízületi fájdalom elleni orvosságot. Rinus Götzer Tallinnban köztiszteletnek és általános megbecsülésnek örvendett, és az a tény, hogy szegény volt, mint a templom egere, következésképpen Isten akarata kellett hogy legyen, ahogyan az is, hogy a város népe nem feledkezett meg róla, hiszen Götzer úr sosem nyelte az éhkoppot az ispotályban, tiszta és jó anyagból készült ruhákban járt. Mindazt a jót, amit ő egykor Tallinnért tett, a város most meghálálta neki. Ha nem is busásan, hiszen ahogy a gazdagságot, úgy a szegénységet is Isten méri az emberekre, hogy a gazdagok megoszthassák vagyonukat a szegényekkel. És talán nem is csupán szánalomból, hanem egy másik ügy miatt, melynek Melchior számítása szerint már vagy tíz esztendeje, és melyet ő gondolatban a Szent Olaf-templom rejtélye névvel illetett.

Igaz, ami igaz, Götzer úr egy olyan szolgáltatást is nyújtott, mellyel nem dicsekedhetett akárki az ispotály lakói közül. Rengeteg történetet ismert a Vitális Testvérekről és a hajdani tengeri csatákról, saját szemével látta Gödeke Michelst, szemtanúja volt megannyi ütközetnek, melyet a Vitális Testvérekkel vívtak, és mikor ezekről mesélt a kikötő egyik kocsmájában, mindig akadt valaki, aki néhány garast adott, vagy egy korsó sört fizetett neki… És mivel Götzer úr igen gyakran megfordult ezekben a kocsmákban, és minden hajóst ismert, így ő is hallott ezt-azt. Az ispotály vén lakója előtt miért ne mert volna bárki is a saját dolgairól beszélni, és ha rákérdezett, hogy mi a helyzet Visby vagy Stralsund kikötőjében, elmondták neki.

Röviden – Götzer úr szinte mindent tudott, ami Tallinn kikötőjében történt, ki milyen árut szállít, honnan és hova, milyen állapotban vannak a hajók, ki a kapitányuk és a matrózaik, hol van szükség legénységre, ki kit beszél ki a háta mögött, ki mi miatt elégedetlenkedik, ki mit keres, és miből van fölöslege. Ez a tudás értékes volt, és fizettek érte. Néha egy kereskedő néhány garast Götzer markába nyomott, hogy az kipuhatolja, mi a helyzet a vetélytársa hajóján, ki keres megfelelőbb üzlettársat, és így tovább. Máskor egy hajós panaszkodott, hogy az áruja számára túl kevés a hely a hajó rakodóterében, ami csökkentette az elszántságát, hogy szekercét vagy kést ragadjon, ha rablók támadnák meg a hajót. Egy hajónak általában több tulajdonosa volt, egy egész kereskedelmi társaság, és szinte minden hajónak volt olyan része, mely fölött a lovagrend rendelkezett. A kapitány pedig minden esetben a hajó egy képzeletbeli részének a tulajdonosa volt. Érthető, hogy mindez gyakran vezetett vitához a tulajdonosok között. A tulajdonostársak jól fizettek, hogy megtudják a pletykákat, azt, hogy miről beszél a legénység a hajón, és hogy valójában mi történik a tengeri út során. Így hát Götzer úrnak megvolt a maga szolgáltatása, és mivel az ispotály lakóinak ruházkodásra és étkezésre nem igazán kellett költeniük, a pénzt inkább kocsmában verte el, befektetve egy olyan vállalkozásba, mely még nagyobb hasznot hozott. Végeredményben tehát Götzer úr amolyan kémféle is volt, és mindenről tudott, ami a kikötőben történt. Vagy legalábbis szinte mindenről.

És nem is olyan régen – erre jól emlékezett Melchior –, fültanúja volt Götzer elbeszélésének egy férfiról, aki egy kísértetet emlegetett, ami állítólag őt követte, majd nem sokkal ezután meghalt. Ki volt ez az ember, és hogyan halt meg, erre nem emlékezett Melchior, bizonyára elengedte a füle mellett, nem tulajdonított jelentőséget ilyen részleteknek.

Melchior a sövénnyel szegélyezett úton bandukolt, majd nemsokára megpillantotta a Halászkunyhónak nevezett külváros első házait, lécekből, deszkákból és más effélékből összeeszkábált kalyibákat, ahol halászok, csónakosok és a kikötő egyéb munkásai éltek családjukkal. A kikötő innen északkeletre volt, látni lehetett a világítótornyot és a mólót, amelynél a kisebb merülésű hajók kötöttek ki, a nagyobb koggék árbocai a tengeren magasodtak, ahol a kikötő közelében lehorgonyozva pihentek. Néhány szekér elhaladt Melchior mellett, egyszerűbb emberek jártak erre. Melchior több kocsmába is benézett, hogy Götzer úr iránt érdeklődjön, itt-ott látták is aznap, némelyikben a vén hajós megivott egy kupa sört, majd továbbállt, bizonyára oda, ahol történetei nagyobb érdeklődésre, ő maga pedig hálásabb hallgatóságra számíthatott. A helyi hajósok már kívülről betéve tudták Götzer valamennyi történetét, így olyan helyet keresett, ahol idegen hajók legénysége tanyázott, akik még nem ismerték históriáit. Melchior is számtalanszor hallotta ezeket, melyekben minden egyes alkalommal egyre véresebbé váltak a csaták, és egyre bátrabbá a tallinni hajók matrózai. Ez a sorsa a háborús históriáknak. Melchior emlékezett, hogy annak idején Götzer úr úgy mesélte, hogy csak Gödeke Michelisszel vívott csatát, ám az évek során az öreg kapitány másoktól úgy hallotta, és most már maga is terjeszti, hogy Arend Styckével, Ulrich Bernevurral és Egbert Kaléval is megküzdött, attól függően, hova valósi a hallgatósága. Melchior jól ismerte ezt a művészetet – mindenki számára meg kellett találni azt az árut, ami az illető érdeklődését a legjobban felcsigázta.

Götzer úrra végül egy düledező kocsmában talált rá, mely szinte közvetlenül a köves tengerparton állt, ahonnan móló vezetett a vízre. Ehhez néhány ladik volt kikötve. A tengert kezdődő vihar korbácsolta, és szemerkélt az eső. Rinus Götzer bóbiskolva gubbasztott a kocsma előtt, Melchior vállon veregette, és megkérdezte, szeretne-e a mélyen tisztelt kapitány úr esőben szundikálni, mert a tenger fölött sötétkék felhők gyülekeznek fenyegetőn, és Melchior időjárási előjelekre vonatkozó tudása alapján nemsokára olyan vihar kerekedik, hogy csuda.

– Ez így igaz – vágta rá az álmából föleszmélt hajós –, itt aztán zivatar lesz, szavam rá, a tengeren pedig vihar, de nem is akármilyen.

De mi szél hozta a patikárius urat, mikor hónapok óta nem láttam errefelé?

– Éppenséggel az, hogy már hónapok óta egy szót sem váltottam Götzer úrral, és nem hallhattam tőle a legfrissebb híreket. Ha jól emlékszem, tavasszal találkoztunk utoljára.

– Így igaz – bólogatott Götzer.

– De az nem ebben a kocsmában volt. Hanem talán egy kicsit közelebb a kikötőhöz, abban a lyukas fedelű csehóban beszélgettünk legutóbb.

– Úgy bizony, annak a fancsali képű svédnek, Frücknernek a fogadójában, akinek a feleségét tüdőbaj vitte el tavasszal, az ám.

– Az emberek meghalnak – jelentette ki Melchior –, ez így igaz. Szívem szerint vidámabb híreket hallgatnék, de az igazság az, hogy egy másik haláleset felől szeretnék érdeklődni.

– Pont tőlem? – csodálkozott az ispotály lakója.

– Így van, magát kerestem, nem mást. Mi lenne, ha most szépen átballagnánk Frückner kocsmájába, fizetnék néhány korsó jobbfajta sört, Götzer úr pedig elmesélné azt a történetet, amit a múltkor mesélt, és amire akkor nem sikerült úgy istenigazában odafigyelnem.

Végigcuppogtak a sártól és trágyálétól tocsogó utcácskán a fakalyibák között, ahol szinte minden ajtóból halszag áradt. A halászok épp most tértek vissza a tengerről, a viharosra forduló idő korán visszaparancsolta őket a kikötőbe. Az igazi kikötő közvetlen közelébe tértek vissza, ahol erős, kőből épített hullámtörő gát védte a hajókat a nyugati széltől. Melchior emlékezett, hogy ezt épp akkor építették, mikor apjával annak idején Tallinnba jöttek, és neki ez akkor a legnagyszerűbb erődnek tűnt, ami a tengeren magasodhat. Igaz, most már sokan panaszkodtak, hogy a régi hullámtörő többé nem nyújt megfelelő védelmet az őszi viharok ellen, és igencsak megérett a felújításra. Melchior Dorntól hallotta, hogy az öreg kikötőőr rendszeresen bejárt a városházára, és próbált pénzt kicsikarni a hullámtörő gát átépítésére. Az északi szelekkel szemben teljesen védtelen volt a kikötő, és már korábban is előfordult, hogy a vihar ízzé-porrá zúzta a lehorgonyzott hajókat. A gáttól indult ki a tengerfenékbe vert cölöpökre épített két móló, melyhez az utolsó csónakok és kisebb hajók épp most értek vissza a tengerről. A hullámtörő és a csónakházak között állt a háromszintes torony, mely a barátságos szándékkal érkező hajóknak jelzőtűzzel mutatott utat, és ahonnan messzire el lehetett látni, idejekorán észlelve az ellenséges hajók közeledtét.

A csónakosok aznapi útjaikat már letudták, az árut a koggékból átrakodták csónakjaikba, ahonnan aztán kocsisokkal a mázsaházba vitették. A csónakosok és teherhordók szétszéledtek a kocsmákba, hogy napi keresetükből egy kevéskét lebocsássanak a torkukon. Itt másféle emberek jártak, mint a városban, másféle nyelven beszéltek másféle dolgokról, itt piszkosabb és kegyetlenebb volt az élet, mint a városfal védelmében, még a szél is más szagokat hozott. Számos kocsma egyben fogadó is volt, szállást kínálva idegen tengerészeknek és utazóknak, épp ezért sok örömlányt is lehetett itt látni, akik többnyire ezekben a fogadókban éltek. Ezek a kéjhölgyek természetesen korosabbak, ápolatlanabbak és csúnyábbak voltak azon társaiknál, akik a városfalon belül gazdag lovagoknak és kereskedőknek kínálták bájaikat.

Frückner kocsmája elég gyatra látványt nyújtott kívülről, és belülről sem volt jobb. Az egyik hátsó sarokban telepedtek le egy heringeshordó mögött megbújó farönkökre, és Melchior a kalyibában kapható legjobb sört rendelte a svédtől.

És miután megállapították, hogy Frückner legkiválóbb söre sokkal jobb ízű, mint amire a létesítmény külleme alapján számítani lehetett, egymásnak jó egészséget és hosszú életet kívántak, az ispotály lakójának oldalát pedig már majd kifúrta a kíváncsiság, hogy ennek az előkelő patikárius úrnak mivel lehetne szolgálatára ő, a nincstelen nyomorék – bár Melchior tudta, hogy ez mesebeszéd, hiszen az előkelő urak Götzer szolgálataira nagyon is rászorultak olykor-olykor –, a patikus kibökte, hogy egy haláleset miatt kereste fel.

– Vagy úgy – jegyezte meg Götzer –, telhet-múlhat az idő, a patikárius úr egyre csak a maga gyilkosai után koslat. Veszélyes dolog ez, Melchior úr. Talán én nem találkoztam életem során megannyiszor a gyűlölettel, ami az embert arra készteti, hogy megölje a másikat, és jaj annak, aki olyankor az útjába áll…

Melchior bánatosan mosolygott, és megnyugtatóan ingatta a fejét.

– Nem, Götzer úr, a dolog ennyire azért nem komoly. Legalábbis csendesebb vizeken evezek, mint tíz esztendővel ezelőtt, amikor annak a bizonyos gyilkosnak a nyomára akartam bukkanni.

– Ó, az a magister Wigbold! – kiáltott föl Götzer, de Melchior figyelmeztetésként rögtön a szája elé kapta a kezét. Az, ami tíz esztendővel azelőtt történt, nyomasztó és csúnya történet volt, ami napvilágra hozott egyet s mást, amire jobb lett volna, ha sose derül fény. Bockhorst esküdt úr javaslatára az érintettek abban állapodtak meg, hogy a Szentlélek-templom ispotálya Rinus Götzer ellátására minden évben kap egy vég posztót, valamint tíz márkát kenyérre és heringre, amennyiben Rinus Götzer senkinek nem beszél arról, amit magister Wigbold sorsáról tud.

– Hagyjuk ezt most! – csitította Melchior az ispotály lakóját. – Ezt a nevet egyikünknek sem ajánlatos emlegetnie. Most amúgy is egy egészen más ügyben szeretnék tanácsot kérni.

– Hallgatom a patikárius urat, és Szent Jodok segedelmével igyekszem a szolgálatára lenni – jelentette ki Götzer lelkesen. A patikus sose maradt adósa, a lebilincselő történeteket mindig meghálálta néhány garassal.

– Egy történetre vagyok kíváncsi – kezdett bele Melchior –, amit tavasz tájékán Götzer úr épp ebben a kocsmában mesélt, és amiből én csak néhány részletre emlékszem. Időközben azonban nagyon felcsigázta az érdeklődésemet ez az eset. Egy férfiról volt szó, aki Tallinnban kísérletet látott, nem sokkal ezután pedig meghalt.

– Ohó! – kiáltott föl Götzer. – Tényleg itt meséltem azt a történetet, amit minden valamirevaló csónakos ismer, és az a fancsali képű kocsmáros is, mivelhogy épp itt zúzta halálra magát az az ember, mikor fejjel ráesett egy kőre, mert a reggeli hajót várta, és…

– Vegyük csak szépen sorjában, Götzer úr, és olyan pontosan, ahogy csak fel tudja idézni! Mikor történt ez, és ki volt az az ember?

A vén hajós egy percig forgatta a szemét, majd megragadta a korsót, és jót húzott belőle.

– Nem másról van szó, mint arról a bizonyos flamand piktorról, aki a városi tanács megrendelésére azokat a képeket festette a templomokban meg aztán néhány gazdagabb esküdtnél is. nahát, hogy is hívták.

Melchior türelmesen várt.

– Gils vagy Gillis, valami ilyesmi neve volt neki, a patikárius úrnak is tudnia kéne, még a templomoknál is pingált ezt-azt, a másik neve meg mintha Schwartz lett volna, de olyan flamandosan. A patikus úr is iránta érdeklődik? Ez így elég mókásan hangzik. – hadarta az ispotály lakója.

– Más is kérdezősködött felőle? – tudakolta kíváncsian Melchior.

– Kérdezősködött bizony, hiszen elég flamand meg holland csámborog itt folyamatosan a kikötőben meg a városban, de csak egy hete volt, hogy az a feketefejű épp erre szaglászott, faggatta ezt is, azt is.

Melchiornak ismét meg kellett kérnie Götzert, hogy szép sorjában beszélje el a történteket. De a festő neve beugrott neki. Hát persze hogy hallott róla, csakhogy ahogy az lenni szokott azokkal a dolgokkal, amik nem érintik az embert közvetlenül, egyik fülén be, a másikon ki. Melchior emlékei alapján múlt nyáron lehetett, hogy a városban egy bizonyos Gillis de Zwarte nevezetű flamand festőművészt emlegettek, aki Rigában dolgozott, mikor Tallinn város tanácsa felkérte, hogy fessen szentképeket az itteni templomokban. Állítólag néhány festménnyel el is készült, aztán a Miklós- vagy a Szentlélek-templommal összekülönbözött a fizetségen, merthogy a képek gyengére sikerültek. Bár éppenséggel lehet, hogy ezt csak úgy mondták, sokallva a tenger túlpartjáról érkezett piktor által kért összeget. Mindenesetre de Zwarte ezek után néhány esküdtről és kalmárról festett portrét, aztán… Na igen. Hogy később mi történt vele, azzal Melchior nem volt tisztában.

– Pityókásan olyat esett, hogy nem szökkent lábra többé – frissítette föl Rinus Götzer azon nyomban az emlékeit. – Épp itt, a kocsma mögött, rázuhant egy nagy kőre, ami a hullámtörő építéséből maradt meg.

És lassacskán, Götzer urat olykor noszogatva, kérdezgetve és a beszélgetést a megfelelő mederbe visszaterelve – mert a mesélő már valóban nagyon öreg volt, és gondolatmenete gyakran összekuszálódott – Melchior előtt végül kirajzolódott a történet.

Gillis de Zwarte Tallinnban elég sokat dolgozott, portrékat festett, és egy feketefejűnél volt elszállásolva, a Feketefejűek Testvériségéhez bizonyos értelemben maga is kötődött, bár ő nem volt kereskedő, hanem művész. Aztán ahogy tallinni munkáival és szolgálataival végzett, haza akart hajózni Flandriába, még mielőtt az őszi viharok beálltával megszűnik a hajóközlekedés. Október táján lehetett, hogy ládáit elhozatta Frückner fogadójába, ő maga pedig kiment a kikötőbe tárgyalni, hogy megtalálja azt a hajóst, aki hazavinné. Egyik este, mikor Götzer úr épp ebbe a kocsmába tért be, de Zwarte is itt volt, súlyos erszényével dicsekedett, és iszogatott, a sör pedig megoldotta a nyelvét. Ám míg egyeseket az ital felvidít, de Zwarte kedve elborult, a búskomorság minden korsóval egyre jobban elhatalmasodott rajta. Götzer fültanúja volt, ahogy a piktor egy kísértetről beszélt, amit saját szemével látott.

– Szóról szóra már nem emlékszem arra, amit mondott – mesélte Götzer –, de valami olyasmit, hogy Tallinn rémséges egy város, és hálát rebeg a védőszentjének, ha végre sikerül innen kereket oldania. Másnap reggel kellett, hogy erre sor kerüljön, a málhája rá is lett bízva egy hajósra – és hogy így megmenekül a kísértettől, ami éjjelnappal üldözi. Azt is mondta, hogy átkozott legyen az egész város, a Kerekeskút utcával és az itteniekkel együtt, és…

– A Kerekeskút utcával együtt? – csillant fel Melchior szeme.

– Igen, ezt mondta, biztosan úgy gondolta, hogy a Kerekeskút utca lidérce volt az, amit látott, de én erről többet nem tudok. És hát, ugye, itt a kocsmában volt mindenféle népség, szolgálók, kötélverők, zsákdobálók, csónakosok, és senkinek nem volt ínyére, hogy elátkozza a városunkat, és lidérceket emleget. Több szó azonban erről nem esett, én pedig indultam vissza az ispotályba, mert közeledett a városkapuk zárásának ideje. Másnap reggel hallottam, hogy a piktor még aznap este halálra zúzta magát a kocsma mögött, a hajóra élő ember helyett a koporsóját tették föl, így hajózott vissza Flandriába.

– Ez lenne tehát a történet, aminek fültanúja voltam a kocsmában? – kérdezte Melchior. – Most már emlékszem. Az ember, aki kísérletet látott, aztán meghalt.

– Így igaz – bólogatott Götzer. – Furcsa volt az egész, elvégre nem találkozik az ember mindennap olyasvalakivel, akit kísértet kerget. Istentagadó beszéd volt, azt kell hogy mondjam. Na de végül meghalt, fejjel ráesett egy kőre, és mikor rátaláltak, híre-hamva sem volt ott semmiféle kísértetnek. Betörött a feje, és kész. A flamand hajós jólelkű ember volt, és maga Granlund, a kikötőőr is úgy gondolta, hogy úgy igazságos, ha az élő ember viteldíjaként fizetett pénzért hazaszállítják a koporsót, így aztán föl is tették a hajóra.

– Ezer köszönet mindezért, Götzer úr, azonban egyet mondjon meg! Rajtam kívül ki kérdezősködött még erről a halálesetről?

– Hogy kicsoda? Az a flamand feketefejű, akinek olyan neve van, hogy kitörik benne az ember nyelve, de Wrede, vagy micsoda. Végigjárta a kocsmákat, kérdezgette ezt is, azt is, végül engem is nekiállt faggatni, de csak egy fél korsó romlott sört rendelt, amiért egyre ostromolt a kérdéseivel, hogy miféle kísértet, meg így, meg úgy, de belőlem aztán sok mindent nem szedett ki.

– Cornelis de Wrede – motyogta Melchior mintegy magának. – Egyre csak ez a Cornelis de Wrede. Érdekes.

Végül aztán ismét köszönetet mondott Götzer úrnak, fizetett neki még két korsó sört, adott mellé pár garast, és biztatta, hogy térjen csak be hozzá a patikába, ha fájna valamije. Ezután Frückner kocsmárost, a fancsali képű svédet fogta vallatóra, de nem lett sokkal okosabb. Igen, múlt ősszel egy hajóra várakozó flamand jól fölöntött a garatra, aztán halálra zúzta magát a kocsma mögött, a szállásért előre fizetett, és talán még valami kísértetről is hablatyolt, de ki az, aki pityókásan nem hord össze badarságokat. A kikötőőr szemügyre vette a holttestét, jelentette a városházán, hogy ez és ez a külhoni részegen halálra zúzta magát, végül ennyiben maradt a dolog.

Ennyiben maradt a dolog, töprengett magában Melchior, mikor visszafelé baktatott a városba. Ennyiben maradt a dolog Magdalena esetében is, aki halála előtt kísértetet látott. És ennyiben maradna a dolog Grote toronyparancsnokkal is. És ki tudja, hányan vannak még, akikkel ennyiben maradt a dolog.